Újabb ötszavas AusHunok

Erzsébet kilépett a lakásából és kulcsra zárta az ajtót, majd mélyet sóhajtott. Sokkal jobban szeretett volna valamelyik vidéki házában lenni: a Balaton partján, vagy a Hortobágyon, ahol hallgathatja a szürkemarhák bőgését és a csikósok ostorának pattogó hangját. Ahol felhőtlen kék az ég, ahol nyáron egymást váltják a napraforgó és kukoricatáblák. De nem tehette meg.

Nemcsak azért, mert tél közepe volt, az ég szürke, hanem mert rá szükség volt a fővárosban, ha pedig nem, akkor épp külföldön kellett tartózkodnia egy konferencián vagy részt venni valami hivatalos eseményen.

Ilyenkor sosem kerülhette el volt férjét, Ausztriát, aki minden alkalmat megragadott, hogy valahogy a közelébe kerülhessen. A vacsoráknál mellé, vagy vele szembe ültette magát, a bálokon mindig magának akarta a walzereket, és nem telt el még el olyan esemény, amin ne talált volna valami kifogást arra, hogy beszélniük kelljen.

A múltról, elfeledett, régi kottákról, zenéről, az új zongorájáról, hogy mennyire szívesen játszana újra a nővel egy négykezest…

A nő megállt a forgalmas Deák tér közepén, s megborzongott az emlékektől. Az emberek csak rohantak tovább ki-ki a maga dolgára, de ő még mindig ott állt. Érezte magán Roderich minden régi érintését: az ölelését, a csókjait, s amik néha annyira, de annyira hiányoztak neki, hosszú, magányos téli estéin.

Hirtelen gondolattól vezérelve eszeveszetten kutatni kezdett a táskájában egy toll után, majd írni kezdett:

Lieber Roderich…

A vonat csendesen befutott a pályaudvarra, nem úgy, mint jó száz évvel ezelőtt, mikor még a gőzmozdonyok hangos pöfékeléssel és sípolással adták az emberek tudtára: megérkezett a bécsi vonat. Roderich szállt le utoljára a szerelvényről. Évek óta nem volt a Keleti pályaudvarnak a környékén se, mostanában mindig repülővel érkezett Magyarországra. Lassan a kijárat felé sétált, mindent alaposan megszemlélve. Hiába csak pár éve lett felújítva, máris kezdett lepukkanni a pályaudvar. Lassú tempója miatt az emberek morogva kerülgették, mindenki sietett, csak a sakkozni vágyó öregek vártak álmosan egy társra.

A társról eszébe jutott az ő kedves Elisabeth-je. Régóta nem látta a nőt, aztán hirtelen, csak úgy a semmiből levelet kap tőle, és kéri, hogy látogassa meg. Felhívhatta volna, írhatott volna egy e-mailt, de nem, ő tollat és papírt vett elő, s a régi módon hívta magához. A férfi csak erre a jelre vált, azonnal szabaddá tette magát, és felszállt az első vonatra, ami a nőhöz repítette. Talán a levél miatt is választotta a vonatot. Az annyira a régi időkre emlékeztette, mikor még együtt éltek a monarchia idején. Hosszabb rövidebb levélváltások, ha külön voltak, és az állandó ingázás Bécs és Budapest között.

Titkon remélte, hogy nem csak a barátságukat akarja a nő feleleveníteni, vagy akár valami hivatalos ügyben akar vele beszélni, hisz akkor nem így üzent volna neki. Ez csak egy újabb kis fejezet, egy légyott lehet! Többen nem mert reménykedni se. Szíve még mindig a tüzes, barna hajú lányért égett, akinek a tekintete még most is mindig rabul ejti.

Ahogy kilépett a pályaudvar területéről, lépteit úgy szaporázta meg. Felpattant az első buszra, ami jött, még jegyet is elfelejtett venni.

Habár az utcanevek változtak, és kicsit a város is, tudta, hogy Erzsébet még mindig ugyanott lakik, ahol a szakításuk után berendezett magának egy kis kuckót, ha Pesten tartózkodna. A férfi már többször is járt ott, de közel sem olyan gyakran, mint szerette volna. Szerelme nem akart újra elköteleződni, mint ország semmiképp, hiszen a restauráció tiltott is volt. De Roderich mint ember szeretett volna újra együtt lenni a nővel.

Nem számított rá, hogy Eisabeth majd a karjaiba omlik, mint a romantikus filmekben, de a meghívást mindenképp pozitívan fogta fel. Ekkor szaladt át előtte az úttesten egy fekete macska. Ausztria sosem volt babonás, mindig azt mondta, ilyen ostobaságokban csak a fehércselédek meg a parasztok hisznek, ugyanakkor most nem örült szegény cicusnak.

Mikor odaért Magyarország lakásához, mély levegőt vett, majd kikereste a kapucsengő számát, amit fejből is tudott, majd csengetett.

-          Igen? – szólt egy bársonyos női hang.

-          Itt Roderich – mondta a férfi magyarul.

-          Engedlek – felelte a nő, majd az ajtó berregni kezdett, jelezve, hogy beléphet. 

Éjszakai séta

A telihold fényesen ragyogott fenn az égbolt tetején a csillagok társaságában, mikor egy  angliai kisváros, a Widra St. Capdell melletti Odúban - ahol Ronald Weasley élt a családjával – egy fiatal nő lépett ki a toldozott-foltozott ház ajtaján. A nyári éj sokkal enyhébbnek bizonyult, mint a benti, fülledt levegő, ezért egész teste libabőrös lett, amit csak egy vékony, fehér ing takart, ami majdnem a térdéig ért. Tett pár lépést a közeli erdő felé, de nem igazán volt kedve az éjszaka közepén egyedül sétálni a fák között. Hermione megfordult, és szemével megkereste Ronald szobájának ablakát. Amint megtalálta, ajkai mosolyra húzódtak és testében jóleső melegség áradt szét. Tudta, hogy ott fenn alszik a kedvese, és csakis róla, kettejükről álmodik.
Fenn a szobában Ron pontosan ekkor fordult át a másik oldalára, hogy magához húzza szerelmét, ám mikor karjai csak a lány hűlt helyét találták, nem értette, mi történt. Felült az ágyon, miközben elnyomott egy hatalmas ásítást.
-    Biztosan csak a mosóba ment – biztatta magát, de nem feküdt vissza, hanem az órára nézett, s mérni kezdte az időt.
Mikor már negyed óra is eltelt, Ron nem bírt magával, s úgy döntött, megkeresi a lányt. Először a fürdőszobában, majd a konyhában és a nappaliban, végül pedig egy megérzés miatt az udvaron nézett szét, ahol meg is találta.
-    Hermione – szólította meg kedvesét, aki még így is megijedt, mert nem vette észre barátja közeledtét.
-    Ron, megijesztettél! – mondta, ám hangjában egy cseppnyi szemrehányás sem volt.
-    Bocsánat, nem állt szándékomban.
-    Tudom. Szeretlek – suttogta Ron fülébe, miközben hozzábújt.
-    Én jobban. Gyere be, hűvös van. A végén még megfázol.
-    Nem inkább arról van szó, hogy te fázol egyedül az ágyban?
Ron egy szót sem szólt, csak sejtelmesen mosolygott. A lány rátapintott a lényegre, hiszen azt akarta, hogy bújjon vissza vele, ám Hermione nem volt fáradt. Kézen fogta Ront, s az erdő felé húzta, aki készségesen követte. Egymást átkarolva szótlanul bandukoltak, élvezték a csendet, ami körbevette kettejüket. A kviddicspályánál megálltak, Ron egy pokrócot varázsolt elő, amire leült, Hermionét pedig az ölébe húzta. A lány szerelme vállára döntötte fejét, így nézett fel a fiúra.
-    Szóval?
-    Mi szóval? – kérdezett vissza meghökkenten Ron.
-    Hát, tudod, csak a szokásos. A csöpögős lánykönyvekben általában az ilyen tökéletesen romantikus pillanatokban történnek a nagy bejelentések…
-    Mint például?
-    Tudod… megkérik a hősnő kezét, vagy a szeretett férfi hatalmas szerelmi vallomásba kezd, hogy mennyire szereti a kedvesét, és nem tud nélküle élni, satöbbi.
-    Bocsánat, épp fenn felejtettem a gyűrűt a szobánkban. Majd legközelebb, megígérem – mosolygott a fiú.
-    Ron, nem is tudod elképzelni, hogy mekkorát csalódtam benned! – nevetett fel a lány. – Amúgy azt már most megígérem neked, ha valami borzalmasan giccses módon kérsz meg, azon kívül, hogy nemet mondok, még a golyóidat is jól megátkozom.
-    Ezt most vegyem fenyegetésnek?
-    Igen.
-    Akkor jó – biccentett Ron, majd egy puszit nyomott kedvese arcára, s együtt nézték tovább a csillagokat, míg el nem nyomta őket az álom.

Magány

I.                   görbe, tea, macska, lakk, pillangó

Roderich bosszús volt. A görbe este után, amit a katonákkal csaptak a győztes csata örömére, kissé többet ivott a kelleténél. Fejfájással ébredt, több tíz kilométert kellett egy vén gebén zötykölődnie, és ha ez még mindig nem lett volna elég, leszakadt az ég. Úgy elázott, hogy a megjelenése cseppet sem hasonlított a kifinomult és elegáns Roderich Edelsteinre, inkább egy ázott kutyára vagy macskára. – Különben, a macskák sokkal elegánsabbak, mint a kutyák, ráadásul nincs velük annyi gond – gondolta.

Amikor végre hazaért, senki sem várta otthon. Pedig milyen jól esett volna a kandallóban lobogó tűznél felmelegedni, és közben egy csésze forró teát kortyolgatni, s hallgatni Elisabeth hangját, ahogy osztrák vagy magyar népdalokat énekel. De nem volt ott, s nélküle Roderich üresnek érezte magát. Bármit megadott volna, hogy most ott legyen vele a lány: ezer piros pillangó közül elkapta volna az egyetlen egy rózsaszínűt, vagy a legjobb fekete lakkcipőjét.

De a nő nem volt ott vele, mert még mindig dühös volt rá a megtorlások miatt, pedig annak már több mint tíz éve…

(Félreértés ne essék, elítélem, ahogy az osztrákok leverték a szabadságharc leverését.)

A bál

I.                   csengettyű, vad, toll, kárpit, rúzs

A bálterem vad forgatagában Roderich szemével Magyarországot kereste. A császári párt egyből megtalálta, Elisabeth császárné feltűnő szépség volt, a teremben majd minden férfi szíve érte dobogott. Natürlich, ő is szerette a nőt, de az ő szíve feleségéért, Magyarországért dobogott. A szépsége, a kedvessége, a humora… és a kacagása, mely olyan, mintha ezer csengettyű csilingelne egyszerre. Ausztria kiment a táncteremből, át egy másik szobába, ahol kisebb volt a tömeg, és talán Erzsébetet is ott találja. De nem volt ott, így hát kiment az erkélyre, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A telihold fénye bevilágította a parkot, ahol egy páva kószált, farktollait kiterítve.

Amikor már elmerült gondolataiban, hirtelen két kar ölelte át hátulról, ő pedig ijedtében megugrott, mire megszólaltak azok a bizonyos csengettyűk.

                      -            Mit csinálsz idekinn? – kérdezte a nő.

                      -            Téged kerestelek, aztán itt ragadtam – felelte Ausztria miközben megfordult, hogy lássa kedvesét.

                      -            Gyere, menjünk be, táncoljunk. Mindjárt jön a bécsi keringő. – Roderich bólintott. Nem tudta levenni szemeit Elisabeth gyönyörű ajkairól, ami a mai estén meggypiros színű rúzzsal voltak kifestve.

Végigtáncolták az estét, és mikor a bál hajnalban véget ért, Roderich felkísérte Elisabethet a lakosztályába. A falakat piros kárpit borította, a bútorok pedig diófából készültek. Leült az egyik fotelba, melynek színe hasonló volt a falat takaróhoz. A kandallóban égett a tűz, Magyarország pedig a spanyolfal mögül csicsergett, majd kilépett mögüle. Nem viselt mást, csak egy lenge hálóinget. Odasétált a férfihoz, és leült az ölébe. Kezeit átkulcsolta a másik nyakánál és megcsókolta.

          -                           

                      -            Csodás este volt – mondta Erzsébet, mire Roderich csak egyetértően bólogatott.

 

          -            

Zeneóra

I.                   cérna, függöny, füzet, allegretto, tétel

Kellemes nyári szellő fújt be az ablakon, ami meglebbentette a függönyt és az eső illatát hozta magával. Elisabeth hátán kellemes borzongás futott végig, ahogy a légmozgás megérintette verejtékben úszó testét. A teremben fülledt meleg volt, ő pedig erősen koncentrált a Mozart darabra, amit éppen gyakorolt. Már a második tételt vették át Roderich-kal, aki próbált vele nagyon türelmes lenni. A lány kedvéért megkeményítette idegeit, amelyek immár egy leheletnyivel vastagabbak lettek egy cérnaszálnál.

                      -            Tartsd egy kicsit lejjebb a csigát – nyomta le a hangszer részét Roderich. – Így jó.

Erzsébet ismét megborzongott, ahogy a férfi lehelete a nyakát csiklandozta, és ahogy a másik keze az ő bőrét érintette. Nagyot sóhajtott, de nem tudta eldönteni, hogy mert már elege van a gyakorlásból, vagy mert Ausztria most rá se néz, csak a zenére koncentrált. De legalább még nem ostobázta le, amikor valamit elrontott. Összeszorította a fogát, és játszani kezdett.

                      -            Jó, nagyon jó, és most allegretto! – utasította Roderich.

Magyarország követte az utasításokat, és amikor a tétel végére ért, felszabadultan Roderich-ra mosolygott, és becsukta a kottafüzetet.

                      -            Mára elég volt a gyakorlásból – mondta kedvesen, pont mikor egy nagyot dörgött az ég. – Gyere, inkább sétáljunk egyet az esőben!

Tisza-parton

A Tisza: folyó, mely a Máramarosi-havasokban ered, mint apró csermely, ám mire belép Magyarország területére, már cseppet sem aprócska. Folyó, mely itt  Szegeden, már hatalmas, később pedig önállóságát vesztve a Dunába, majd a Fekte-tengerbe ömlik. Ránézek a vízre, majd a rajzomra. Hiába, nem tökéletes, nem ugyanolyan. Mikor elkezdtem rajzolni, nem ez a víz volt előttem. Feltekintek a lapomról. Amennyit a túlpart látképéből eddig a papírra vetettem, tökéletes. A korzó, a fák, a játszótér, a Tömörkény Gimnázium és egyéb épületek, s legfőképp a dóm tornyai.

                      -            Megint a vízen gondolkozol, attól vagy ilyen elégedetlen?

A hirtelen hangra felkapom a fejem. Zsuzsi épp akkor telepszik le mellém a pokrócra, és táskájából elkezdi kipakolni saját festékeit, ceruzáit. Kérdését figyelembe se véve megjegyzem.

                      -            Késtél...

                      -            Mint mindig, tudom. Már megszokhattad volna. Te viszont pontos voltál, mint mindig.

                      -            Javíthatatlanok vagyunk. Mindketten – mondom csendesen, majd ő is neki áll rajzolni. Gyakorlott mozdulatokkal felvázolja a hidat a papírra, s belemélyed munkájába.  Én egy új lapot veszek elő – a régit gondosan beleteszem a félkész városképes mappámba.

                      -            Egy újabb portré rólam? – kérdezi barátnőm, anélkül, hogy felnézne. Néha az-az érzésem, hogy sokkal nagyobb a periférikus látóköre, mint az átlag embereknek. De vajon lehetséges az ilyen?

                      -            Igen.

                      -            Jól van.

                      -            Jól – ismétlem meg elmerengve. Nézem a vizet, látom, ahogy a felhők tovasuhannak az égen, néha eltakarva a napot. A vízen egy hatalmas uszály közeleg. Körülöttem minden az idő múlását jelzi, csak én nem megyek innen sehová.  Itt ragadtam. De talán így van ez jól. Ki tudhatja?

                      -            Miért? – töröm meg kettőnk néma csendjét, melyet csak a ceruza sercegése nem tesz zavaróvá. A jövőmenő emberek illetve autósok, s egyéb hangok nem szólhatnak bele abba, amit csak mi értünk. Kívülállók, nem értenék meg. Túl sok bennük az előítélet.

                      -            Mit miért?

                      -            Miért csak akkor, miért csak egyszer voltál pontos, azóta, hogy ismerlek?!

                      -            Sejtettem, hogy dobbantani akarsz. Nem engedhettem.

                      -            Miért? – teszem fel újra a kérdést.

                      -            Önző vagyok, mint minden ember. Szükségem van még rád.

                      -            Köszönöm.

                      -            Nincs mit. Szeretlek.

                      -            Én is szeretlek téged.