Ősz
van, hideg van. Kinézek az ablakon, ki a rideg valóságba. Az ablakom alatt, a
rózsabokron még egy hervadt virág éli utolsó perceit. Ő még tartja magát, ő még
túlélte az első fagyos éjszakát. Ő kitartott, a többiek meghaltak. Egyedül maradt,
de nemsokára ő is távozik az élők sorából. Pedig még egészen fiatal. Szegény
kicsi rózsaszál! Miért nem tudtál nyáron virágot bontani? Akkor nem lennél ily
magányos.
Pedig
milyen szép vagy, biztosan ezt mondanák mások is, ha látnának. Milyen szép halovány
színed van, habár szirmaid már kicsit megtépázódtak az esti fagytól és az
tegnapi, egész napos vihartól. De magányos vagy, egyedül vagy és meg fogsz
halni.
Ó,
ha tudnád, hogy mennyire irigyellek! Te elhagyod nemsokára ezt a kegyetlen és
szomorú világot, míg mielőtt a tél bekövetkezne. Meg fogsz halni, s elviszed
magaddal az utolsó csepp boldogságom is, a napfényt, és hideg lesz és tél lesz,
és én még a mostaninál is sokkalta, de sokkalta magányosabb leszel.
Te
kis hervadt rózsaszál, bárcsak magaddal vihetnél! Bárcsak együtt mehetnénk a
halálba… Te is szenvedsz, ahogy én is. Tudod, az élet kegyetlen.
Te
már nem fogod megtapasztalni, de én elmondom neked. Az emberek önzőek, hazugok,
kegyetlenek. Csak magukkal törődnek, ha gyenge vagy, eltipornak, a pénzen kívül
semmi és senki más nem érdekli őket. Ha azt mondják: szeretlek, hazudnak. Ha
azt mondják: gyűlöllek, hazudnak. Az ember önnön dolgával soha meg nem
elégszik, mindig bele kell szólnia a másokéba, mert ő sokkal jobban tudja. Minden
magának akar. Törvényt nem ismer, a természetet nem tiszteli. Mindennek fölébe
rendeli magát.
Ó,
hervadt kicsi rózsaszál! Látod? Még én is ilyen önző vagyok, hogy utolsó
óráidat, perceidet is megmérgezem az én nyomorult keserűségemmel.
-
Véget vessek szenvedéseidnek? – kérdezem
fennhangon, amire magától a természettől kapok választ. Egy nagyobb fuvallat megrezegteti bokrodat,
amitől te elhullajtod a szirmaidat.
Isten veled, hervadt, kicsi rózsaszál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése