2013. február 17., vasárnap

Újabb ötszavas AusHunok



Erzsébet kilépett a lakásából és kulcsra zárta az ajtót, majd mélyet sóhajtott. Sokkal jobban szeretett volna valamelyik vidéki házában lenni: a Balaton partján, vagy a Hortobágyon, ahol hallgathatja a szürkemarhák bőgését és a csikósok ostorának pattogó hangját. Ahol felhőtlen kék az ég, ahol nyáron egymást váltják a napraforgó és kukoricatáblák. De nem tehette meg.
Nemcsak azért, mert tél közepe volt, az ég szürke, hanem mert rá szükség volt a fővárosban, ha pedig nem, akkor épp külföldön kellett tartózkodnia egy konferencián vagy részt venni valami hivatalos eseményen.
Ilyenkor sosem kerülhette el volt férjét, Ausztriát, aki minden alkalmat megragadott, hogy valahogy a közelébe kerülhessen. A vacsoráknál mellé, vagy vele szembe ültette magát, a bálokon mindig magának akarta a walzereket, és nem telt el még el olyan esemény, amin ne talált volna valami kifogást arra, hogy beszélniük kelljen.
A múltról, elfeledett, régi kottákról, zenéről, az új zongorájáról, hogy mennyire szívesen játszana újra a nővel egy négykezest…
A nő megállt a forgalmas Deák tér közepén, s megborzongott az emlékektől. Az emberek csak rohantak tovább ki-ki a maga dolgára, de ő még mindig ott állt. Érezte magán Roderich minden régi érintését: az ölelését, a csókjait, s amik néha annyira, de annyira hiányoztak neki, hosszú, magányos téli estéin.
Hirtelen gondolattól vezérelve eszeveszetten kutatni kezdett a táskájában egy toll után, majd írni kezdett:
Lieber Roderich

A vonat csendesen befutott a pályaudvarra, nem úgy, mint jó száz évvel ezelőtt, mikor még a gőzmozdonyok hangos pöfékeléssel és sípolással adták az emberek tudtára: megérkezett a bécsi vonat. Roderich szállt le utoljára a szerelvényről. Évek óta nem volt a Keleti pályaudvarnak a környékén se, mostanában mindig repülővel érkezett Magyarországra. Lassan a kijárat felé sétált, mindent alaposan megszemlélve. Hiába csak pár éve lett felújítva, máris kezdett lepukkanni a pályaudvar. Lassú tempója miatt az emberek morogva kerülgették, mindenki sietett, csak a sakkozni vágyó öregek vártak álmosan egy társra.
A társról eszébe jutott az ő kedves Elisabeth-je. Régóta nem látta a nőt, aztán hirtelen, csak úgy a semmiből levelet kap tőle, és kéri, hogy látogassa meg. Felhívhatta volna, írhatott volna egy e-mailt, de nem, ő tollat és papírt vett elő, s a régi módon hívta magához. A férfi csak erre a jelre vált, azonnal szabaddá tette magát, és felszállt az első vonatra, ami a nőhöz repítette. Talán a levél miatt is választotta a vonatot. Az annyira a régi időkre emlékeztette, mikor még együtt éltek a monarchia idején. Hosszabb rövidebb levélváltások, ha külön voltak, és az állandó ingázás Bécs és Budapest között.
Titkon remélte, hogy nem csak a barátságukat akarja a nő feleleveníteni, vagy akár valami hivatalos ügyben akar vele beszélni, hisz akkor nem így üzent volna neki. Ez csak egy újabb kis fejezet, egy légyott lehet! Többen nem mert reménykedni se. Szíve még mindig a tüzes, barna hajú lányért égett, akinek a tekintete még most is mindig rabul ejti.
Ahogy kilépett a pályaudvar területéről, lépteit úgy szaporázta meg. Felpattant az első buszra, ami jött, még jegyet is elfelejtett venni.
Habár az utcanevek változtak, és kicsit a város is, tudta, hogy Erzsébet még mindig ugyanott lakik, ahol a szakításuk után berendezett magának egy kis kuckót, ha Pesten tartózkodna. A férfi már többször is járt ott, de közel sem olyan gyakran, mint szerette volna. Szerelme nem akart újra elköteleződni, mint ország semmiképp, hiszen a restauráció tiltott is volt. De Roderich mint ember szeretett volna újra együtt lenni a nővel.
Nem számított rá, hogy Eisabeth majd a karjaiba omlik, mint a romantikus filmekben, de a meghívást mindenképp pozitívan fogta fel. Ekkor szaladt át előtte az úttesten egy fekete macska. Ausztria sosem volt babonás, mindig azt mondta, ilyen ostobaságokban csak a fehércselédek meg a parasztok hisznek, ugyanakkor most nem örült szegény cicusnak.
Mikor odaért Magyarország lakásához, mély levegőt vett, majd kikereste a kapucsengő számát, amit fejből is tudott, majd csengetett.
-          Igen? – szólt egy bársonyos női hang.
-          Itt Roderich – mondta a férfi magyarul.
-          Engedlek – felelte a nő, majd az ajtó berregni kezdett, jelezve, hogy beléphet. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése