Éjszakai séta

A telihold fényesen ragyogott fenn az égbolt tetején a csillagok társaságában, mikor egy  angliai kisváros, a Widra St. Capdell melletti Odúban - ahol Ronald Weasley élt a családjával – egy fiatal nő lépett ki a toldozott-foltozott ház ajtaján. A nyári éj sokkal enyhébbnek bizonyult, mint a benti, fülledt levegő, ezért egész teste libabőrös lett, amit csak egy vékony, fehér ing takart, ami majdnem a térdéig ért. Tett pár lépést a közeli erdő felé, de nem igazán volt kedve az éjszaka közepén egyedül sétálni a fák között. Hermione megfordult, és szemével megkereste Ronald szobájának ablakát. Amint megtalálta, ajkai mosolyra húzódtak és testében jóleső melegség áradt szét. Tudta, hogy ott fenn alszik a kedvese, és csakis róla, kettejükről álmodik.
Fenn a szobában Ron pontosan ekkor fordult át a másik oldalára, hogy magához húzza szerelmét, ám mikor karjai csak a lány hűlt helyét találták, nem értette, mi történt. Felült az ágyon, miközben elnyomott egy hatalmas ásítást.
-    Biztosan csak a mosóba ment – biztatta magát, de nem feküdt vissza, hanem az órára nézett, s mérni kezdte az időt.
Mikor már negyed óra is eltelt, Ron nem bírt magával, s úgy döntött, megkeresi a lányt. Először a fürdőszobában, majd a konyhában és a nappaliban, végül pedig egy megérzés miatt az udvaron nézett szét, ahol meg is találta.
-    Hermione – szólította meg kedvesét, aki még így is megijedt, mert nem vette észre barátja közeledtét.
-    Ron, megijesztettél! – mondta, ám hangjában egy cseppnyi szemrehányás sem volt.
-    Bocsánat, nem állt szándékomban.
-    Tudom. Szeretlek – suttogta Ron fülébe, miközben hozzábújt.
-    Én jobban. Gyere be, hűvös van. A végén még megfázol.
-    Nem inkább arról van szó, hogy te fázol egyedül az ágyban?
Ron egy szót sem szólt, csak sejtelmesen mosolygott. A lány rátapintott a lényegre, hiszen azt akarta, hogy bújjon vissza vele, ám Hermione nem volt fáradt. Kézen fogta Ront, s az erdő felé húzta, aki készségesen követte. Egymást átkarolva szótlanul bandukoltak, élvezték a csendet, ami körbevette kettejüket. A kviddicspályánál megálltak, Ron egy pokrócot varázsolt elő, amire leült, Hermionét pedig az ölébe húzta. A lány szerelme vállára döntötte fejét, így nézett fel a fiúra.
-    Szóval?
-    Mi szóval? – kérdezett vissza meghökkenten Ron.
-    Hát, tudod, csak a szokásos. A csöpögős lánykönyvekben általában az ilyen tökéletesen romantikus pillanatokban történnek a nagy bejelentések…
-    Mint például?
-    Tudod… megkérik a hősnő kezét, vagy a szeretett férfi hatalmas szerelmi vallomásba kezd, hogy mennyire szereti a kedvesét, és nem tud nélküle élni, satöbbi.
-    Bocsánat, épp fenn felejtettem a gyűrűt a szobánkban. Majd legközelebb, megígérem – mosolygott a fiú.
-    Ron, nem is tudod elképzelni, hogy mekkorát csalódtam benned! – nevetett fel a lány. – Amúgy azt már most megígérem neked, ha valami borzalmasan giccses módon kérsz meg, azon kívül, hogy nemet mondok, még a golyóidat is jól megátkozom.
-    Ezt most vegyem fenyegetésnek?
-    Igen.
-    Akkor jó – biccentett Ron, majd egy puszit nyomott kedvese arcára, s együtt nézték tovább a csillagokat, míg el nem nyomta őket az álom.