Tisza-parton

A Tisza: folyó, mely a Máramarosi-havasokban ered, mint apró csermely, ám mire belép Magyarország területére, már cseppet sem aprócska. Folyó, mely itt  Szegeden, már hatalmas, később pedig önállóságát vesztve a Dunába, majd a Fekte-tengerbe ömlik. Ránézek a vízre, majd a rajzomra. Hiába, nem tökéletes, nem ugyanolyan. Mikor elkezdtem rajzolni, nem ez a víz volt előttem. Feltekintek a lapomról. Amennyit a túlpart látképéből eddig a papírra vetettem, tökéletes. A korzó, a fák, a játszótér, a Tömörkény Gimnázium és egyéb épületek, s legfőképp a dóm tornyai.

                      -            Megint a vízen gondolkozol, attól vagy ilyen elégedetlen?

A hirtelen hangra felkapom a fejem. Zsuzsi épp akkor telepszik le mellém a pokrócra, és táskájából elkezdi kipakolni saját festékeit, ceruzáit. Kérdését figyelembe se véve megjegyzem.

                      -            Késtél...

                      -            Mint mindig, tudom. Már megszokhattad volna. Te viszont pontos voltál, mint mindig.

                      -            Javíthatatlanok vagyunk. Mindketten – mondom csendesen, majd ő is neki áll rajzolni. Gyakorlott mozdulatokkal felvázolja a hidat a papírra, s belemélyed munkájába.  Én egy új lapot veszek elő – a régit gondosan beleteszem a félkész városképes mappámba.

                      -            Egy újabb portré rólam? – kérdezi barátnőm, anélkül, hogy felnézne. Néha az-az érzésem, hogy sokkal nagyobb a periférikus látóköre, mint az átlag embereknek. De vajon lehetséges az ilyen?

                      -            Igen.

                      -            Jól van.

                      -            Jól – ismétlem meg elmerengve. Nézem a vizet, látom, ahogy a felhők tovasuhannak az égen, néha eltakarva a napot. A vízen egy hatalmas uszály közeleg. Körülöttem minden az idő múlását jelzi, csak én nem megyek innen sehová.  Itt ragadtam. De talán így van ez jól. Ki tudhatja?

                      -            Miért? – töröm meg kettőnk néma csendjét, melyet csak a ceruza sercegése nem tesz zavaróvá. A jövőmenő emberek illetve autósok, s egyéb hangok nem szólhatnak bele abba, amit csak mi értünk. Kívülállók, nem értenék meg. Túl sok bennük az előítélet.

                      -            Mit miért?

                      -            Miért csak akkor, miért csak egyszer voltál pontos, azóta, hogy ismerlek?!

                      -            Sejtettem, hogy dobbantani akarsz. Nem engedhettem.

                      -            Miért? – teszem fel újra a kérdést.

                      -            Önző vagyok, mint minden ember. Szükségem van még rád.

                      -            Köszönöm.

                      -            Nincs mit. Szeretlek.

                      -            Én is szeretlek téged.

Hervadt rózsaszál

Ősz van, hideg van. Kinézek az ablakon, ki a rideg valóságba. Az ablakom alatt, a rózsabokron még egy hervadt virág éli utolsó perceit. Ő még tartja magát, ő még túlélte az első fagyos éjszakát. Ő kitartott, a többiek meghaltak. Egyedül maradt, de nemsokára ő is távozik az élők sorából. Pedig még egészen fiatal. Szegény kicsi rózsaszál! Miért nem tudtál nyáron virágot bontani? Akkor nem lennél ily magányos.

Pedig milyen szép vagy, biztosan ezt mondanák mások is, ha látnának. Milyen szép halovány színed van, habár szirmaid már kicsit megtépázódtak az esti fagytól és az tegnapi, egész napos vihartól. De magányos vagy, egyedül vagy és meg fogsz halni.

Ó, ha tudnád, hogy mennyire irigyellek! Te elhagyod nemsokára ezt a kegyetlen és szomorú világot, míg mielőtt a tél bekövetkezne. Meg fogsz halni, s elviszed magaddal az utolsó csepp boldogságom is, a napfényt, és hideg lesz és tél lesz, és én még a mostaninál is sokkalta, de sokkalta magányosabb leszel.

Te kis hervadt rózsaszál, bárcsak magaddal vihetnél! Bárcsak együtt mehetnénk a halálba… Te is szenvedsz, ahogy én is. Tudod, az élet kegyetlen.

Te már nem fogod megtapasztalni, de én elmondom neked. Az emberek önzőek, hazugok, kegyetlenek. Csak magukkal törődnek, ha gyenge vagy, eltipornak, a pénzen kívül semmi és senki más nem érdekli őket. Ha azt mondják: szeretlek, hazudnak. Ha azt mondják: gyűlöllek, hazudnak. Az ember önnön dolgával soha meg nem elégszik, mindig bele kell szólnia a másokéba, mert ő sokkal jobban tudja. Minden magának akar. Törvényt nem ismer, a természetet nem tiszteli. Mindennek fölébe rendeli magát.

Ó, hervadt kicsi rózsaszál! Látod? Még én is ilyen önző vagyok, hogy utolsó óráidat, perceidet is megmérgezem az én nyomorult keserűségemmel. 

-          Véget vessek szenvedéseidnek? – kérdezem fennhangon, amire magától a természettől kapok választ.  Egy nagyobb fuvallat megrezegteti bokrodat, amitől te elhullajtod a szirmaidat. 

            Isten veled, hervadt, kicsi rózsaszál.