Éjszakai séta

A telihold fényesen ragyogott fenn az égbolt tetején a csillagok társaságában, mikor egy  angliai kisváros, a Widra St. Capdell melletti Odúban - ahol Ronald Weasley élt a családjával – egy fiatal nő lépett ki a toldozott-foltozott ház ajtaján. A nyári éj sokkal enyhébbnek bizonyult, mint a benti, fülledt levegő, ezért egész teste libabőrös lett, amit csak egy vékony, fehér ing takart, ami majdnem a térdéig ért. Tett pár lépést a közeli erdő felé, de nem igazán volt kedve az éjszaka közepén egyedül sétálni a fák között. Hermione megfordult, és szemével megkereste Ronald szobájának ablakát. Amint megtalálta, ajkai mosolyra húzódtak és testében jóleső melegség áradt szét. Tudta, hogy ott fenn alszik a kedvese, és csakis róla, kettejükről álmodik.
Fenn a szobában Ron pontosan ekkor fordult át a másik oldalára, hogy magához húzza szerelmét, ám mikor karjai csak a lány hűlt helyét találták, nem értette, mi történt. Felült az ágyon, miközben elnyomott egy hatalmas ásítást.
-    Biztosan csak a mosóba ment – biztatta magát, de nem feküdt vissza, hanem az órára nézett, s mérni kezdte az időt.
Mikor már negyed óra is eltelt, Ron nem bírt magával, s úgy döntött, megkeresi a lányt. Először a fürdőszobában, majd a konyhában és a nappaliban, végül pedig egy megérzés miatt az udvaron nézett szét, ahol meg is találta.
-    Hermione – szólította meg kedvesét, aki még így is megijedt, mert nem vette észre barátja közeledtét.
-    Ron, megijesztettél! – mondta, ám hangjában egy cseppnyi szemrehányás sem volt.
-    Bocsánat, nem állt szándékomban.
-    Tudom. Szeretlek – suttogta Ron fülébe, miközben hozzábújt.
-    Én jobban. Gyere be, hűvös van. A végén még megfázol.
-    Nem inkább arról van szó, hogy te fázol egyedül az ágyban?
Ron egy szót sem szólt, csak sejtelmesen mosolygott. A lány rátapintott a lényegre, hiszen azt akarta, hogy bújjon vissza vele, ám Hermione nem volt fáradt. Kézen fogta Ront, s az erdő felé húzta, aki készségesen követte. Egymást átkarolva szótlanul bandukoltak, élvezték a csendet, ami körbevette kettejüket. A kviddicspályánál megálltak, Ron egy pokrócot varázsolt elő, amire leült, Hermionét pedig az ölébe húzta. A lány szerelme vállára döntötte fejét, így nézett fel a fiúra.
-    Szóval?
-    Mi szóval? – kérdezett vissza meghökkenten Ron.
-    Hát, tudod, csak a szokásos. A csöpögős lánykönyvekben általában az ilyen tökéletesen romantikus pillanatokban történnek a nagy bejelentések…
-    Mint például?
-    Tudod… megkérik a hősnő kezét, vagy a szeretett férfi hatalmas szerelmi vallomásba kezd, hogy mennyire szereti a kedvesét, és nem tud nélküle élni, satöbbi.
-    Bocsánat, épp fenn felejtettem a gyűrűt a szobánkban. Majd legközelebb, megígérem – mosolygott a fiú.
-    Ron, nem is tudod elképzelni, hogy mekkorát csalódtam benned! – nevetett fel a lány. – Amúgy azt már most megígérem neked, ha valami borzalmasan giccses módon kérsz meg, azon kívül, hogy nemet mondok, még a golyóidat is jól megátkozom.
-    Ezt most vegyem fenyegetésnek?
-    Igen.
-    Akkor jó – biccentett Ron, majd egy puszit nyomott kedvese arcára, s együtt nézték tovább a csillagokat, míg el nem nyomta őket az álom.

Magány

I.                   görbe, tea, macska, lakk, pillangó

Roderich bosszús volt. A görbe este után, amit a katonákkal csaptak a győztes csata örömére, kissé többet ivott a kelleténél. Fejfájással ébredt, több tíz kilométert kellett egy vén gebén zötykölődnie, és ha ez még mindig nem lett volna elég, leszakadt az ég. Úgy elázott, hogy a megjelenése cseppet sem hasonlított a kifinomult és elegáns Roderich Edelsteinre, inkább egy ázott kutyára vagy macskára. – Különben, a macskák sokkal elegánsabbak, mint a kutyák, ráadásul nincs velük annyi gond – gondolta.

Amikor végre hazaért, senki sem várta otthon. Pedig milyen jól esett volna a kandallóban lobogó tűznél felmelegedni, és közben egy csésze forró teát kortyolgatni, s hallgatni Elisabeth hangját, ahogy osztrák vagy magyar népdalokat énekel. De nem volt ott, s nélküle Roderich üresnek érezte magát. Bármit megadott volna, hogy most ott legyen vele a lány: ezer piros pillangó közül elkapta volna az egyetlen egy rózsaszínűt, vagy a legjobb fekete lakkcipőjét.

De a nő nem volt ott vele, mert még mindig dühös volt rá a megtorlások miatt, pedig annak már több mint tíz éve…

(Félreértés ne essék, elítélem, ahogy az osztrákok leverték a szabadságharc leverését.)

A bál

I.                   csengettyű, vad, toll, kárpit, rúzs

A bálterem vad forgatagában Roderich szemével Magyarországot kereste. A császári párt egyből megtalálta, Elisabeth császárné feltűnő szépség volt, a teremben majd minden férfi szíve érte dobogott. Natürlich, ő is szerette a nőt, de az ő szíve feleségéért, Magyarországért dobogott. A szépsége, a kedvessége, a humora… és a kacagása, mely olyan, mintha ezer csengettyű csilingelne egyszerre. Ausztria kiment a táncteremből, át egy másik szobába, ahol kisebb volt a tömeg, és talán Erzsébetet is ott találja. De nem volt ott, így hát kiment az erkélyre, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A telihold fénye bevilágította a parkot, ahol egy páva kószált, farktollait kiterítve.

Amikor már elmerült gondolataiban, hirtelen két kar ölelte át hátulról, ő pedig ijedtében megugrott, mire megszólaltak azok a bizonyos csengettyűk.

                      -            Mit csinálsz idekinn? – kérdezte a nő.

                      -            Téged kerestelek, aztán itt ragadtam – felelte Ausztria miközben megfordult, hogy lássa kedvesét.

                      -            Gyere, menjünk be, táncoljunk. Mindjárt jön a bécsi keringő. – Roderich bólintott. Nem tudta levenni szemeit Elisabeth gyönyörű ajkairól, ami a mai estén meggypiros színű rúzzsal voltak kifestve.

Végigtáncolták az estét, és mikor a bál hajnalban véget ért, Roderich felkísérte Elisabethet a lakosztályába. A falakat piros kárpit borította, a bútorok pedig diófából készültek. Leült az egyik fotelba, melynek színe hasonló volt a falat takaróhoz. A kandallóban égett a tűz, Magyarország pedig a spanyolfal mögül csicsergett, majd kilépett mögüle. Nem viselt mást, csak egy lenge hálóinget. Odasétált a férfihoz, és leült az ölébe. Kezeit átkulcsolta a másik nyakánál és megcsókolta.

          -                           

                      -            Csodás este volt – mondta Erzsébet, mire Roderich csak egyetértően bólogatott.

 

          -            

Zeneóra

I.                   cérna, függöny, füzet, allegretto, tétel

Kellemes nyári szellő fújt be az ablakon, ami meglebbentette a függönyt és az eső illatát hozta magával. Elisabeth hátán kellemes borzongás futott végig, ahogy a légmozgás megérintette verejtékben úszó testét. A teremben fülledt meleg volt, ő pedig erősen koncentrált a Mozart darabra, amit éppen gyakorolt. Már a második tételt vették át Roderich-kal, aki próbált vele nagyon türelmes lenni. A lány kedvéért megkeményítette idegeit, amelyek immár egy leheletnyivel vastagabbak lettek egy cérnaszálnál.

                      -            Tartsd egy kicsit lejjebb a csigát – nyomta le a hangszer részét Roderich. – Így jó.

Erzsébet ismét megborzongott, ahogy a férfi lehelete a nyakát csiklandozta, és ahogy a másik keze az ő bőrét érintette. Nagyot sóhajtott, de nem tudta eldönteni, hogy mert már elege van a gyakorlásból, vagy mert Ausztria most rá se néz, csak a zenére koncentrált. De legalább még nem ostobázta le, amikor valamit elrontott. Összeszorította a fogát, és játszani kezdett.

                      -            Jó, nagyon jó, és most allegretto! – utasította Roderich.

Magyarország követte az utasításokat, és amikor a tétel végére ért, felszabadultan Roderich-ra mosolygott, és becsukta a kottafüzetet.

                      -            Mára elég volt a gyakorlásból – mondta kedvesen, pont mikor egy nagyot dörgött az ég. – Gyere, inkább sétáljunk egyet az esőben!