I.
csengettyű, vad, toll, kárpit, rúzs
A bálterem vad forgatagában Roderich szemével
Magyarországot kereste. A császári párt egyből megtalálta, Elisabeth császárné
feltűnő szépség volt, a teremben majd minden férfi szíve érte dobogott. Natürlich, ő is szerette a nőt, de az ő
szíve feleségéért, Magyarországért dobogott.
A szépsége, a kedvessége, a humora… és a kacagása, mely olyan, mintha ezer csengettyű csilingelne egyszerre.
Ausztria kiment a táncteremből, át egy másik szobába, ahol kisebb volt a tömeg,
és talán Erzsébetet is ott találja. De nem volt ott, így hát kiment az
erkélyre, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A telihold fénye bevilágította a
parkot, ahol egy páva kószált, farktollait
kiterítve.
Amikor már elmerült
gondolataiban, hirtelen két kar ölelte át hátulról, ő pedig ijedtében
megugrott, mire megszólaltak azok a bizonyos csengettyűk.
-
Mit csinálsz idekinn? – kérdezte a nő.
-
Téged kerestelek, aztán itt ragadtam – felelte
Ausztria miközben megfordult, hogy lássa kedvesét.
-
Gyere, menjünk be, táncoljunk. Mindjárt jön a
bécsi keringő. – Roderich bólintott. Nem tudta levenni szemeit Elisabeth
gyönyörű ajkairól, ami a mai estén meggypiros színű rúzzsal voltak kifestve.
Végigtáncolták az
estét, és mikor a bál hajnalban véget ért, Roderich felkísérte Elisabethet a
lakosztályába. A falakat piros kárpit
borította, a bútorok pedig diófából készültek. Leült az egyik fotelba, melynek
színe hasonló volt a falat takaróhoz. A kandallóban égett a tűz, Magyarország
pedig a spanyolfal mögül csicsergett, majd kilépett mögüle. Nem viselt mást,
csak egy lenge hálóinget. Odasétált a férfihoz, és leült az ölébe. Kezeit
átkulcsolta a másik nyakánál és megcsókolta.
-
- Csodás este volt – mondta Erzsébet, mire
Roderich csak egyetértően bólogatott.
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése