Zeneóra

I.                   cérna, függöny, füzet, allegretto, tétel

Kellemes nyári szellő fújt be az ablakon, ami meglebbentette a függönyt és az eső illatát hozta magával. Elisabeth hátán kellemes borzongás futott végig, ahogy a légmozgás megérintette verejtékben úszó testét. A teremben fülledt meleg volt, ő pedig erősen koncentrált a Mozart darabra, amit éppen gyakorolt. Már a második tételt vették át Roderich-kal, aki próbált vele nagyon türelmes lenni. A lány kedvéért megkeményítette idegeit, amelyek immár egy leheletnyivel vastagabbak lettek egy cérnaszálnál.

                      -            Tartsd egy kicsit lejjebb a csigát – nyomta le a hangszer részét Roderich. – Így jó.

Erzsébet ismét megborzongott, ahogy a férfi lehelete a nyakát csiklandozta, és ahogy a másik keze az ő bőrét érintette. Nagyot sóhajtott, de nem tudta eldönteni, hogy mert már elege van a gyakorlásból, vagy mert Ausztria most rá se néz, csak a zenére koncentrált. De legalább még nem ostobázta le, amikor valamit elrontott. Összeszorította a fogát, és játszani kezdett.

                      -            Jó, nagyon jó, és most allegretto! – utasította Roderich.

Magyarország követte az utasításokat, és amikor a tétel végére ért, felszabadultan Roderich-ra mosolygott, és becsukta a kottafüzetet.

                      -            Mára elég volt a gyakorlásból – mondta kedvesen, pont mikor egy nagyot dörgött az ég. – Gyere, inkább sétáljunk egyet az esőben!