Tisza-parton

A Tisza: folyó, mely a Máramarosi-havasokban ered, mint apró csermely, ám mire belép Magyarország területére, már cseppet sem aprócska. Folyó, mely itt  Szegeden, már hatalmas, később pedig önállóságát vesztve a Dunába, majd a Fekte-tengerbe ömlik. Ránézek a vízre, majd a rajzomra. Hiába, nem tökéletes, nem ugyanolyan. Mikor elkezdtem rajzolni, nem ez a víz volt előttem. Feltekintek a lapomról. Amennyit a túlpart látképéből eddig a papírra vetettem, tökéletes. A korzó, a fák, a játszótér, a Tömörkény Gimnázium és egyéb épületek, s legfőképp a dóm tornyai.

                      -            Megint a vízen gondolkozol, attól vagy ilyen elégedetlen?

A hirtelen hangra felkapom a fejem. Zsuzsi épp akkor telepszik le mellém a pokrócra, és táskájából elkezdi kipakolni saját festékeit, ceruzáit. Kérdését figyelembe se véve megjegyzem.

                      -            Késtél...

                      -            Mint mindig, tudom. Már megszokhattad volna. Te viszont pontos voltál, mint mindig.

                      -            Javíthatatlanok vagyunk. Mindketten – mondom csendesen, majd ő is neki áll rajzolni. Gyakorlott mozdulatokkal felvázolja a hidat a papírra, s belemélyed munkájába.  Én egy új lapot veszek elő – a régit gondosan beleteszem a félkész városképes mappámba.

                      -            Egy újabb portré rólam? – kérdezi barátnőm, anélkül, hogy felnézne. Néha az-az érzésem, hogy sokkal nagyobb a periférikus látóköre, mint az átlag embereknek. De vajon lehetséges az ilyen?

                      -            Igen.

                      -            Jól van.

                      -            Jól – ismétlem meg elmerengve. Nézem a vizet, látom, ahogy a felhők tovasuhannak az égen, néha eltakarva a napot. A vízen egy hatalmas uszály közeleg. Körülöttem minden az idő múlását jelzi, csak én nem megyek innen sehová.  Itt ragadtam. De talán így van ez jól. Ki tudhatja?

                      -            Miért? – töröm meg kettőnk néma csendjét, melyet csak a ceruza sercegése nem tesz zavaróvá. A jövőmenő emberek illetve autósok, s egyéb hangok nem szólhatnak bele abba, amit csak mi értünk. Kívülállók, nem értenék meg. Túl sok bennük az előítélet.

                      -            Mit miért?

                      -            Miért csak akkor, miért csak egyszer voltál pontos, azóta, hogy ismerlek?!

                      -            Sejtettem, hogy dobbantani akarsz. Nem engedhettem.

                      -            Miért? – teszem fel újra a kérdést.

                      -            Önző vagyok, mint minden ember. Szükségem van még rád.

                      -            Köszönöm.

                      -            Nincs mit. Szeretlek.

                      -            Én is szeretlek téged.