Hervadt rózsaszál

Ősz van, hideg van. Kinézek az ablakon, ki a rideg valóságba. Az ablakom alatt, a rózsabokron még egy hervadt virág éli utolsó perceit. Ő még tartja magát, ő még túlélte az első fagyos éjszakát. Ő kitartott, a többiek meghaltak. Egyedül maradt, de nemsokára ő is távozik az élők sorából. Pedig még egészen fiatal. Szegény kicsi rózsaszál! Miért nem tudtál nyáron virágot bontani? Akkor nem lennél ily magányos.

Pedig milyen szép vagy, biztosan ezt mondanák mások is, ha látnának. Milyen szép halovány színed van, habár szirmaid már kicsit megtépázódtak az esti fagytól és az tegnapi, egész napos vihartól. De magányos vagy, egyedül vagy és meg fogsz halni.

Ó, ha tudnád, hogy mennyire irigyellek! Te elhagyod nemsokára ezt a kegyetlen és szomorú világot, míg mielőtt a tél bekövetkezne. Meg fogsz halni, s elviszed magaddal az utolsó csepp boldogságom is, a napfényt, és hideg lesz és tél lesz, és én még a mostaninál is sokkalta, de sokkalta magányosabb leszel.

Te kis hervadt rózsaszál, bárcsak magaddal vihetnél! Bárcsak együtt mehetnénk a halálba… Te is szenvedsz, ahogy én is. Tudod, az élet kegyetlen.

Te már nem fogod megtapasztalni, de én elmondom neked. Az emberek önzőek, hazugok, kegyetlenek. Csak magukkal törődnek, ha gyenge vagy, eltipornak, a pénzen kívül semmi és senki más nem érdekli őket. Ha azt mondják: szeretlek, hazudnak. Ha azt mondják: gyűlöllek, hazudnak. Az ember önnön dolgával soha meg nem elégszik, mindig bele kell szólnia a másokéba, mert ő sokkal jobban tudja. Minden magának akar. Törvényt nem ismer, a természetet nem tiszteli. Mindennek fölébe rendeli magát.

Ó, hervadt kicsi rózsaszál! Látod? Még én is ilyen önző vagyok, hogy utolsó óráidat, perceidet is megmérgezem az én nyomorult keserűségemmel. 

-          Véget vessek szenvedéseidnek? – kérdezem fennhangon, amire magától a természettől kapok választ.  Egy nagyobb fuvallat megrezegteti bokrodat, amitől te elhullajtod a szirmaidat. 

            Isten veled, hervadt, kicsi rózsaszál.