2012. június 17., vasárnap

Éjszakai séta

A telihold fényesen ragyogott fenn az égbolt tetején a csillagok társaságában, mikor egy  angliai kisváros, a Widra St. Capdell melletti Odúban - ahol Ronald Weasley élt a családjával – egy fiatal nő lépett ki a toldozott-foltozott ház ajtaján. A nyári éj sokkal enyhébbnek bizonyult, mint a benti, fülledt levegő, ezért egész teste libabőrös lett, amit csak egy vékony, fehér ing takart, ami majdnem a térdéig ért. Tett pár lépést a közeli erdő felé, de nem igazán volt kedve az éjszaka közepén egyedül sétálni a fák között. Hermione megfordult, és szemével megkereste Ronald szobájának ablakát. Amint megtalálta, ajkai mosolyra húzódtak és testében jóleső melegség áradt szét. Tudta, hogy ott fenn alszik a kedvese, és csakis róla, kettejükről álmodik.
Fenn a szobában Ron pontosan ekkor fordult át a másik oldalára, hogy magához húzza szerelmét, ám mikor karjai csak a lány hűlt helyét találták, nem értette, mi történt. Felült az ágyon, miközben elnyomott egy hatalmas ásítást.
-    Biztosan csak a mosóba ment – biztatta magát, de nem feküdt vissza, hanem az órára nézett, s mérni kezdte az időt.
Mikor már negyed óra is eltelt, Ron nem bírt magával, s úgy döntött, megkeresi a lányt. Először a fürdőszobában, majd a konyhában és a nappaliban, végül pedig egy megérzés miatt az udvaron nézett szét, ahol meg is találta.
-    Hermione – szólította meg kedvesét, aki még így is megijedt, mert nem vette észre barátja közeledtét.
-    Ron, megijesztettél! – mondta, ám hangjában egy cseppnyi szemrehányás sem volt.
-    Bocsánat, nem állt szándékomban.
-    Tudom. Szeretlek – suttogta Ron fülébe, miközben hozzábújt.
-    Én jobban. Gyere be, hűvös van. A végén még megfázol.
-    Nem inkább arról van szó, hogy te fázol egyedül az ágyban?
Ron egy szót sem szólt, csak sejtelmesen mosolygott. A lány rátapintott a lényegre, hiszen azt akarta, hogy bújjon vissza vele, ám Hermione nem volt fáradt. Kézen fogta Ront, s az erdő felé húzta, aki készségesen követte. Egymást átkarolva szótlanul bandukoltak, élvezték a csendet, ami körbevette kettejüket. A kviddicspályánál megálltak, Ron egy pokrócot varázsolt elő, amire leült, Hermionét pedig az ölébe húzta. A lány szerelme vállára döntötte fejét, így nézett fel a fiúra.
-    Szóval?
-    Mi szóval? – kérdezett vissza meghökkenten Ron.
-    Hát, tudod, csak a szokásos. A csöpögős lánykönyvekben általában az ilyen tökéletesen romantikus pillanatokban történnek a nagy bejelentések…
-    Mint például?
-    Tudod… megkérik a hősnő kezét, vagy a szeretett férfi hatalmas szerelmi vallomásba kezd, hogy mennyire szereti a kedvesét, és nem tud nélküle élni, satöbbi.
-    Bocsánat, épp fenn felejtettem a gyűrűt a szobánkban. Majd legközelebb, megígérem – mosolygott a fiú.
-    Ron, nem is tudod elképzelni, hogy mekkorát csalódtam benned! – nevetett fel a lány. – Amúgy azt már most megígérem neked, ha valami borzalmasan giccses módon kérsz meg, azon kívül, hogy nemet mondok, még a golyóidat is jól megátkozom.
-    Ezt most vegyem fenyegetésnek?
-    Igen.
-    Akkor jó – biccentett Ron, majd egy puszit nyomott kedvese arcára, s együtt nézték tovább a csillagokat, míg el nem nyomta őket az álom.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hű, hát ez valami eszméletlenül édes volt! :) Egész végig mosolyogtam rajta, csak a végén kezdtem vigyorogni, mikor is Hermione fenyegetőzni kezdett. :D
    Olyan édes ez a páros, nagyon bírom őket!
    Ruby

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Jujj, olyan ritkán járok erre, hogy csak most látom, hogy írtál. Nagyon szépen köszönöm, én is nagyon imádom őket! Ugye milyen kis cukik együtt? :)))

    VálaszTörlés